Pár napja kaptuk a jó hírt anyósomtól, hogy a falujukban újra lesz lagzi. Nagy szó ez, mert sajnos az utóbbi éveket nézve több a temetés, mint az esküvő...A vőlegény kedves, régi ismerős család fia, ráadásul szegről-végről rokonok is, így egyértelmű volt, hogy az esküvőre hivatalosak vagyunk.
Nosza, szép ruha, kalap, fényképezőgép - indulás!
Az esküvő valóban szép volt, igazi falusi végigvonulós- zenekarral, nézelődőkkel, vőféllyel! A templom szépen feldíszítve várta az ifjú párt és a vendégeket. Először láttam olyat, hogy a két örömanya egyforma ruhában van. Kissé meg is lepődtem, de anyósom elmondása szerint feléjük ez mindig így volt...
Az esti lagziba már nem mentünk, de mit tesz az ember, ha már ilyen jó hangulatba került, ráadásul neki magának meg házassági évfordulója van? Hát előállítja otthon a lagzivacsorát! Igazi, hagyományos: rántott hús, sült krumpli, uborkasaláta...hát nem ápdét, de nagyon nem érdekelt minket! Ezer éve nem ettünk rántott husit! És az elmaradhatatlan süti: kekszes tekercs anyósomtól, magam pedig extra almás (1,4 kg töltelékkel) pitét tettem az asztalra.
A pezsgőre már csak itthon kerülhetett sor, mert autózáshoz annyira nem ajánlott :-)
Ittunk az ifjú pár és a magunk egészségére.
No, hát így oldottuk meg a gordiuszi csomót, mint az a bizonyos okos lány a mesében: voltunk is lagziban, meg nem is. Éljen minden pár!!!
"Lakodalmas ház asztala tele van borokkal,
eljöttünk mindnyájan kiszáradt torokkal.
Igyunk együtt, drága jó barátok,
lássuk rózsaszínben ezt a cudar világot!"
