2011. november 30., szerda

Rosinante mia avagy egy édes álom megvalósul 1.

Hónapokig csak nézegettem, álmodoztam róla, szemeztem vele. Lelkesedés, kíváncsiság, aztán legyintés: "Hiszen tudok én főzni, miért mennék főzőtanfolyamra. Ráadásul messze van." Térkép. Szigetmonostor. Hiszen ez Dunakeszivel szemben van! Aztán egyszer csak: "Olasz mammák karácsonya" főzőtanfolyam....Micsoda? Ha valami, ez igazán érdekel annyira, hogy legyűrjünk kétszer kétszáznegyven kilométert. Már augusztusban biztosítottam magam, hiszen hihetetlen tempóban telnek az üres helyek. Gyors levélváltások Katival, akit a közösségi oldalról már jól ismerek, kölcsönösen örömködünk, hogy akkor majd élőben is beszélgethetünk. Elképzeltem, hogy miközben én főzögetek, sütögetek, a férjem majd fotóz, hiszen neki meg az a hobbija. Álom, édes álom, ha ez egyszer tényleg sikerülne....
Aztán november elején már kezdtem számolni a napokat, figyeltem az időjárás-jelentést, nehogy hó vagy egyéb csúf idő legyen! Huhh, mi lesz, ha nem tudom majd megcsinálni, amit kell...Tisztára olyan, mint vizsga előtt....Aztán meg: induljunk mááááár!

Megérkeztünk: Szigetmonostor végén, az út mellett balra fatábla jelzi, hogy itt vár a Rosinante Stílusos Vidéki Szálloda és Étterem. Végre élőben látom, itt lehetek egy egész hétvégén! Mikor beléptünk, Imre fogadott minket, aki ennek a szállodának nem csupán megálmodója és tulajdonosa feleségével, Ágnessel, hanem szíve, lelke, motorja, igazi gazdája. Kellemes találkozás, jól esik a figyelme, a lelkesedése, hogy megérkeztünk ilyen messziről.
Az est aztán csendesen, elegáns vacsorával folytatódott. A Bolyki-féle QQRIQ habzóbor, a zöldségkrémes pirítós után egy igazi finomságot tálalt fel nekünk Péter, aki szerintem a borok kiváló szakértője is. Gombával töltött csirke feketeerdő sonkában sütve, hagymás burgonya - igazi kompozíció. Hozzá egy kis friss rozé - csodákra képes négyórányi autózás után! Lakoma ez a javából.
Közben néha már a konyha felé pillantgattunk, hiszen az a "tetthely"!




Kinéztem magamnak  a két óriás "plakátot", amelyek a szállodát és a főzőtanfolyamot népszerűsítik. Micsoda fotók!


Az epres...




...és a fiókos.

Reggeli után egy szentendrei sétán forralt borozással, fotózással, kürtős kalácsozással készültünk a délutánra. A csípős hideg után jó is lesz majd a konyhában a tűzhely mellett.
3 órakor már készen állt a csapat: Zsolti chef vezényletével megkezdődhetett  a tanulás és a munka. 


Egy huncut mosoly: "No, fogjunk akkor hozzá!"

A menü, amit megalkottunk:
Karácsonyi halas tortellini bazsalikommal és szárított paradicsommal
Ünnepi töltött malacsült zöldségágyon
Panettone csokoládékrémmel

A főzés, sütés folyamata önmagában is öröm számomra, hát még ha jó társaságban történik! Azt azért sosem gondoltam volna, hogy a fokhagyma pucolása közben milyen jókat lehet sztorizgatni, hagymapucolási technikákról tudományos értekezéseket folytatni. Pedig így volt!


A zöldségaprítás további vidám perceket hozott életünkbe, különös tekintettel a helyes kés- és ujjtartás elsajátításának folyamatára. Életveszélyesek voltunk néha! De végül csak sikerült a zöldségeket is felaprítani! Íme:


Tatatatam!

Miután zsebet is tudtunk már metszeni a szép adag sertéscombon, nagy szorgalommal megtöltöttük. Került bele aszalt paradicsom, olivabogyó, darált hús, egy kis kukoricaliszt.


És íme a végeredmény, esti lakomák a tányéron:



Persze az igazi olasz konyha nem lehet meg tészta és desszert nélkül. De az már egy következő bejegyzés témája...









2011. november 15., kedd

Borempirista

Furcsa a cím, tudom. Talán én vagyok az első, aki ezt a szót leírta. Ez a vágyam, a tervem. Borempiristává válni. Ha újra születnék, és lehetőségem lenne újra pályát választani, valószínűleg borász lennék vagy sommelier. 
Mielőtt bárki azt hinné, hogy gyarapítani vágyom kis hazánk alkeszainak így is sajnálatosan népes táborát, gyorsan leszögezem: NEM! Nem. Én nem a mértéktelen és minőségtelen borfogyasztásról beszélek. Mivel nem vagyok szakember, nem tanultam sem a borászatot, sem a szőlőtermesztést (ám ez utóbbiról van mégis tapasztalatom), maradnék a felfedezés édes öröménél.
A bor az egyik legtisztább, legelegánsabb ital számomra. A bor. És mi a jó bor? Amit én annak érzek. Egyelőre meglehetősen csekély tapasztalatom van e téren, de hát ezért e szándék, ezért e bejegyzés is. Igyekszem valóban saját élményeket gyűjteni. Egy biztos: a magyar borok - eddigi íz- és illatélményeim alapján - számomra verhetetlenek. Kóstoltam már francia, olasz, spanyol borokat...nem, nem nagyon találtam őket elég zamatosnak, illatosnak, kellemesnek.

A furmintról



Egyszer egy borkultúrával foglalkozó műsorban hallottam a furmintról. A borász elmondta, hogy ez a specifikusan magyar szőlő/borfajta lehetne az, amivel betörhetnénk a nemzetközi piacra. Másutt nem, vagy alig terem meg ez a szőlőfajta. Ausztriában kísérleteztek vele, de messze nem érték el azt a minőséget, amit itthon nálunk. Különösen a tokaji furmint az, amit jó szívvel ajánlott a szakember. Elég kíváncsi voltam ahhoz, hogy megkóstoljam magam is. Örömmel állapítottam meg, hogy a borásznak igaza van: ez a bor kiváló. Kicsit savas, diszkréten illatos, az utóíze is nagyon kedvező. Húsételekhez vagy salátákhoz príma. Baráti borozgatáshoz kis borkorcsolyákkal szintén kitűnő. Jó "beszélgető" bor!Tapasztalat, tanács: nem jó, ha sokáig bontva marad a palack. Mintha veszne az aroma...Vagy ez más bornál is így van? 
Ennyire futja tőlem, kezdő borempiristától elsőre. De hol van még a kiteljesedés, a felívelés ezen a pályán? :-)

2011. november 14., hétfő

Búcsúzó kert

Lassan, észrevétlenül léptünk át az őszbe. Egyre nagyobbakat harapott ki a napból. A nyár sokáig nem engedte át a helyét, itt-ott kései virága még kapaszkodott  a fénybe.


Búzavirág október végén


A körömvirág utolsó szirmai

Aztán mégis - gyorsabban sötétedett, hűvösebbek lettek az esték, reggelek. Kétségtelen, közelít már a tél is.
A kert, a nyári délutánok és esték helyszíne már halványan emlékeztet csak júliusi - augusztusi önmagára.



Deresedik, fakul, de egyáltalán nem lehangoló. Ezek csak más színek, illatok. Minden évszaké más.
A frissen forgatott, ásott föld színe is más, mint nyáron.
Az ültetésre váró salátapalánták, dughagymák még be is csapnak: mintha megint tavasz lenne...


Kifejezetten jól esik ilyenkor kint lenni. Sokáig tart a munka, mert két mozdulat között gyakran szemlélődök: hogy változik most minden. De csöppet sem bánom az őszt. Így szép, ahogy van.


Pihenőben




Már a tavaszra várnak

Ásás közben veszem észre: a málnabokor még mindig terem. Kitartó, makacs bokor.





Odébb a rebarbara öltözött vörös bársonyba. Szép.



Hű kísérőm, állandó kerti ugrándozóm, Cicu elunta a szemlélődést, a melengető sugarakat választotta a szomszédos kertben...


Szépen búcsúzott a kert a nyártól, s lassan az ősztől is. Várja a csöndet, téli nyugalmát, hogy annak végén újra friss, színes és zajos legyen.

2011. október 31., hétfő

Grüss Gott!

A hétvégét Grazban töltöttünk férjemmel és ifjabb unokahugimmal, meglátogattuk a kint tanuló idősebb unokahúgomat. Október uraság kegyes volt hozzák, hiszen végig szép, olykor napsütéses időnk volt. Kirándulások, lépcsők, hegyoldalak és hosszú-hosszú séták Grazban és környékén- ez volt a programunk. Élveztük az őszi hangulatot, a város kellemes tereit, utcáinak szépségét, a környék nyugalmát.


Ciszterna a Várhegyen. 500 éves, de nem látszik rajta.

 Graz is azon városok körébe tartozik, amiket szívesen látogatok. Sokarcú, sokszínű, pezsgő, ám mégsem zsúfolt város. A sült gesztenye illata, a Várhegy óratornya, a Városháza tér pavilonjai, a diszkréten robogó villamosok zaja, az üzletek gazdag kirakata sétára csábít - ide sokszor el kell jönnöm még. Jó itt nézelődni, reggelinél lassan, komótosan kávézni. 
Egyik hegyi túránk során meglepődtem, hogy e velünk szembe jövők (vagy minket lekerülők) kedvesen Grüss Gott!-tal köszöntenek. Jó szokás!


A legnagyszerűbb az volt, mikor egy öltönyös, nyakkendős, kb. 80 éves bácsi mellett mentünk el. Ő is felgyalogolt a göstingi romokhoz, majd még annak soklépcsős kilátótornyába is.  Hibátlan elegancia, kasmírsál, fekete cipő, kalap. Csak magánya miatt volt szívszorító. Amúgy szinte irigyeltem.


Szép az ősz is, az elnyílt virág is.



Virágkompozíció egy grazi virágbolt kirakatában.


Utolsó rózsák a Schloss Eggengeberg udvarán.


A kastély parkjában színesek a fák.




A kastélyhoz vezető út.




Kilátás a göstingi romok melletti erdőből.



Kövek, levelek.




A göstingi romoknál.







Tallinn felett az ég


Kilátás a Parlament Hosszú Herman nevű tornyából - pazar panoráma!

Tallinn olyan város, amiben valamilyen titkos mágnes lakozhat, mert megmagyarázhatatlanul, de annál erősebben vonz mindig vissza. Kapcsolatunk  1987-ben kezdődött. Akkor még Szovjetunió volt, én pedig orosz szakos egyetemista Szegeden, akit a tanrend egy szemeszterre Leningrádba (ma Szentpétervár) sodort. Az egyik hétvégén lehetőségünk volt ellátogatni az Észt Közársaság fővárosába. Semmit nem tudtam addig róla, csak annyit, hogy az észtek nyelvrokonaink. Annál nagyobb volt a meglepetésünk, mikor a vonatról leszállva egy (akkori szemmel nézve is) modern, csinos városban találtuk magunkat.  Oroszul nem nagyon szeretnek beszélni - állapítottuk meg. Összeszedtük hát német és angol nyelvi ismeretünket, és megnyílt a világ! Készségesek, kedvesek, barátságosak az észtek. Az óvárostól, a februári fagyban is rózsát, gyönyörű virágokat áruló nénik csokraitól, a finom kávéházi sütitől és a kanyargós utcáktól elállt a szavam. Tetszett.


Tallinn felett az ég mindig gyönyörű - nekem gyönyörű

Aztán hirtelen 2004 lett, és én újra Tallinnba utazhattam. És visszajöttek az emlékek: a vár tornyai, a Viru - kapu, a szálloda, amelyben anno reggeliztünk, a virágárus nénik... A 3 nap alatt nemcsak a régi emlékek leptek meg, hanem új ismeretségek, barátságok köttettek. Tengerpart, halászfalu, vándorkövek, óváros.

Aztán hirtelen 2011 ősze lett, és én újra Tallinnban lehettem!
Újra óváros, tengerpart, virágárus nénik - sosem unom meg! És újra oroszul is lehet beszélni, ez érdekes tapasztalat.


A vándorkövek egyike Altjában. A jégkorszak ereje sodorta ide őket Finnországból.

 








A fák közt az októberi nap ragyogása



 A múlt idő értelmet nyer




 Ha választhatnék, vagy ez ...


..vagy inkább ez lenne az otthonom itt Észtországban, a tenger partján.


... és ebben az épületben tartanánk a halászhálóinkat.

Tallinn és környéke esőben is gyönyörű, lenyűgöző hely. Jó lenne egyszer megérteni, miért vágyom folyton ide vissza, miért szeretem újra és újra látni a Kiek in de kök és Kövér Margit tornyokat, az Olde Hansa és a Kalóz éttermet...





Esőben is csodálatos a Fő tér.

Tallinn - találkozunk még!




2011. október 18., kedd

Lassítók 2. Kóborlásaink





 Készülődni, tervezni, csomagolni, úton lenni - mindegyiket imádom.
Itthon, külföldre, a világ másik sarkába, "csak" a Balatonig - mindegy.
Ha utazunk, más az időszámítás, más az óra, a perc. Másként él minden. Mi is.
Társasággal, csak a férjemmel? Így is, úgy is.

Nézelődni, fényképezni géppel és szemmel, megkóstolni, megcsodálni, szájtátva bámulni, csodálkozni, már az ottlétkor visszavágyni.
Az utazás nekem szabadság. Szabadulás magamtól, világomtól, szűk határaimtól. Felüdülés, menekülés, ezer öröm. Ha utazunk,  mosolygunk. Csak úgy. Ok nélkül. Mert látunk, érzünk valami mást, mint máskor. A szépség és a szabadság értelmet nyer. És értelmet nyer a létezés.

2011. szeptember 22., csütörtök

Kedves Dezső!



Köszi ezt az őszi verset! Bár még élvezhetjük a vénasszonyok nyarát, egyre nőnek az árnyékok. Színesednek a falevelek, a barack már rég lefogyott a fáról, helyette itt a dió, a szőlő, az alma, a körte….Hűs gyümölcsök, ahogy Te írtad…Ízesek, színesek, roppanók, valóban megannyi tündöklő ékszer. Őszi pompa a kertben, a tálakon, a polcokon.

 Kedves Dezső! Te is biztosan élveznéd a bornapokat, megkóstolnád Frici barátoddal a rozét, sorba állnál a malacbatyuért, ott is csak ugratnátok egymást… Akinek az őszről csak a lombhullás, a közelgő hideg, esős napok jutnak eszébe, az még sosem szagolta a sárguló csemegeszőlőt, sosem csipkedte a friss dió fehér héját, nem koccintott a friss musttal –mondanád két cigaretta közt.
Délutánonként a kávéházi teraszon kis szalvétára írogatnál, csodálnád a lassan szürkülő utcát….vagy éppen a ház mögötti almafa alatt üldögélnél nálunk, és az el-elsuhanó madarakat nézegetnéd, talán verset is írnál. A szeptemberi áhitat glóriájába fogna, s a gyorsuló időn gondolkodnál, életről, halálról filozofálnál. És megegyeznénk abban, hogy gyönyörű ez az ősz is.




Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényű körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról
és elgurul, akár a brilliáns.
A pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.
(Kosztolányi Dezső)

2011. szeptember 9., péntek

Lassítók 1.

Egyik kedvenc könyvemben, a Petrik Adrienn által jegyzett Asszony és házában olvastam a lassítókról. Mik a lassítók? Csupa olyan tevékenység, ital, étel, amelyek segítenek fékezni a túlpörgetett motort lestrapált testünkben. A lélek csillapítói, a hangulat javítói, a figyelmeztetők, ha tetszik, a vészcsengő utáni fogódzók. Petrik Adrienn ide sorolta például a kandiscukrot is. Sorai nyomán kezdtem én is keresgetni a boltok polcain, és meg is leltem ezt a sokszínű, sokformájú édesítőt. Mitől lett a kandiscukor lassító? Míg a tálkánkból kiválasztjuk  a kedvünknek, aktuális teánknak megfelelő darabkát, majd lassan, komótosan, ráérősen kavargatjuk csészénkben az üdítő nedűt, óhatatlanul is fékezzük mozdulatainkat. Ezt csak kényelmesen ülve, hátradőlve, merengve lehet megtenni. Az olvadó cukorka látványa, a tea illata bűvöl és bájol.





Ezen a nyáron- mivel akkor van időm lassulni, és ehhez hasonló tevékenységeket folytatni - én is összeállítottam a magam lassító-listáját. 

Nálam a csúcs a könyveim sora. Ezer hálával tartozom Petrik Adriennek és Frances Mayesnek...Minden soruk, mondatuk telitalálat számomra, hiszen nem csupán szórakoztatnak, hanem gondolkodtatnak is. Először csak vágyakozik az ember, hogy neki is hasonló háza, kertje, konyhája, tárgyai legyenek. Aztán rájön, hogy ott van a sajátja, ami éppen olyan gyönyörűség, éppen úgy kikapcsol. Ott a kert,  a terasz, ott vannak a virágok, bokrok...

A velük való törődés a legrosszabb pillanatokat is törli az agyamból, bebizonyítja, hogy túl lehet lépni minden pocsolyán. 





A következő fékem, lassítóm a mentás limonádé. Mind a készítése, mind az iszogatása szórakoztat, az "örökké nyaralok"-érzés kiváltója. A menta a kertből kerül az italba, a kancsó látványa önmagában üdítő, az ivása pedig kifejezetten életmentő a nagy nyári forróságban. Éppen olyan, mint a kandiscukor kevergetése: csak nyugodtan lehet. Kiválasztom hozzá a legszebb poharat, lehet akár kristály is, és az asztalnál ülve, újságot/könyvet olvasva kortyolom.



A csipkebogyóhúsból készült "lé"  szintén ebbe a kategóriába sorolható. Ha este egy félmarék csipkehúst leöntök vízzel, reggelre szirupszerű, sűrű levet kapok. Ezt vízzel vagy teával erősen higítva megiszogatom napközben. Nyáron akár jéggel, télen langyosan nagyon jó.



További lassítóimról később még írok. Akinek vannak hasonló ötletei, tapasztalatai, ne legyen rest, írja meg!