Kedves Dezső!

Köszi ezt az őszi verset! Bár még élvezhetjük a vénasszonyok nyarát, egyre nőnek az árnyékok. Színesednek a falevelek, a barack már rég lefogyott a fáról, helyette itt a dió, a szőlő, az alma, a körte….Hűs gyümölcsök, ahogy Te írtad…Ízesek, színesek, roppanók, valóban megannyi tündöklő ékszer. Őszi pompa a kertben, a tálakon, a polcokon.

 Kedves Dezső! Te is biztosan élveznéd a bornapokat, megkóstolnád Frici barátoddal a rozét, sorba állnál a malacbatyuért, ott is csak ugratnátok egymást… Akinek az őszről csak a lombhullás, a közelgő hideg, esős napok jutnak eszébe, az még sosem szagolta a sárguló csemegeszőlőt, sosem csipkedte a friss dió fehér héját, nem koccintott a friss musttal –mondanád két cigaretta közt.

Délutánonként a kávéházi teraszon kis szalvétára írogatnál, csodálnád a lassan szürkülő utcát….vagy éppen a ház mögötti almafa alatt üldögélnél nálunk, és az el-elsuhanó madarakat nézegetnéd, talán verset is írnál. A szeptemberi áhitat glóriájába fogna, s a gyorsuló időn gondolkodnál, életről, halálról filozofálnál. És megegyeznénk abban, hogy gyönyörű ez az ősz is.

Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényű körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.

Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról
és elgurul, akár a brilliáns.
A pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.

(Kosztolányi Dezső)